Szalonkomcsik
2010-12-27 Szerző: Huth Gergely
Brüsszel kimutatta a foga fehérjét. A karácsonyi készülődés utolsó pillanataiban szinte elsikkadt a hír, hogy az EU kormánya, azaz az Európai Bizottság elutasította hat kelet-európai tagállam, köztük Magyarország indítványát. Kormányunk és a korábban szintén orosz megszállás alatt szenvedő többi ország vezetése azt kérte, hogy az unió ne alkalmazzon kettős mércét, azaz minden totalitárius bűn megbocsátását, tagadását és lekicsinylését egyformán minősítse bűncselekménynek, függetlenül attól, hogy azt milyen rendszer követte el.
A múlt hét óta tudjuk, hogy a nyugat-európai politikusok és nekik köszönhetően a brüsszeli adminisztráció szemében egy 1946-ban, azaz békeidőben egy magyar kisváros utcáján találomra begyűjtött, majd marhavagonban valamelyik orosz kényszermunkatáborba hurcolt és ott agyonvert, netán halálra éheztetett ember élete kevesebbet ér, mint egy másik magyar emberé, akit két évvel korábban hasonló módszerrel, de más egyenruhát viselő pribékek gyűjtöttek be és hurcoltak német haláltáborba, zsidó vagy cigány származása miatt.
Az Európai Bizottság cinikus érvelése szerint nincsenek meg a feltételei annak, hogy az unióban egységes jogi szabályozást vezessenek be a kommunista rendszerek bűneiről, egyebek között egy szintre helyezve ezeket a náci rezsimek bűneivel. Azért mondom, hogy cinikus az érvelés, mert mindeközben ugyanebben az unióban megvannak a feltételek a náci bűnöket relativizálók üldözésére. Pedig ezek a feltételek sem álltak rendelkezésre az idők kezdete óta. Mi több, késhegyre menő viták folytak arról, hogy nem sérti-e a szólásszabadság alkotmányos jogát egy ilyen regula, vagy nem korlátozza-e indokolatlanul a történészek munkáját. Netán nem válik-e majd automatikusan holokauszttagadóvá, aki mondjuk az áldozatok számát amerikai egyetemi tankönyvekből idézi ahelyett, hogy a Jad Vasem Intézet adataiból indulna ki?
Hétéves vita után, éppen két éve állapodtak meg az EU igazságügy-miniszterei, hogy 2010 végére minden tagállam büntetni fogja a népirtás vagy az emberiesség elleni bűntett nyilvános helyeslését, tagadását vagy ártalmatlan cselekedetként való beállítását. Megegyeztek arról is, hogy ugyancsak szankcionálják majd a rasszista gyűlöletre és erőszakra buzdító kijelentéseket. Az ajánlott büntetési tétel egytől három évig terjedő börtön. Magyarország eleget tett a kötelezésnek. Itt az Orbán-kormány döntésének köszönhetően a náci, de a kommunista bűnök tagadása is egyaránt három évvel sújtható. Vannak túlbuzgók is, Ausztriában például húsz év a büntetési tétel, ám kizárólag holokauszttagadóknak. Ahogyan a többi nyugati tagállamban, ahol szintén úgy látják, hogy népirtást vagy emberiesség elleni bűnt kizárólag a horogkeresztre felesküdtek követhettek el. A vörös csillagot viselő halálosztagok nyilván csak csintalankodtak néhanapján.
A második világháború romjain újjászerveződött nyugati politikai elit képtelen megszabadulni a sok évtizedes rögeszméitől. A brüsszeli politika-plázákban a húszéves titkárnőikkel grasszáló rozzant hájfejek minden bizonnyal ma is párás szemmel emelik le a polcról a diákéveikben rongyosra olvasott Kommunista kiáltványt vagy a hatvannyolcban batikolt vörös csillagos pólót. Az ő bigottságukhoz társul a militáns lobbikörök tevékenysége, amelyek utolsó csepp vérükig küzdenek azért, hogy A bűn soha ne legyen egyenrangú a többi bűnnel. Így süpped bele az egész nyugati világ a kollektív történelemhamisítás mocsarába.
Pedig nekünk, magyaroknak elemi érdekünk, hogy végre tiszta víz kerüljön a pohárba. Hogy végre itthon és a világban is evidencia legyen: ezt az országot két, egyformán kegyetlen eszme és diktatúra döntötte romba.
Ebben az országban a nácik és a nyilasok négy-hatszázezer embert pusztítottak el származása vagy politikai tevékenysége miatt. Majd jöttek a kommunisták, akik a történészek adatai szerint már békeidőben az orosz megszállók kezére, málenkij robotra küldtek 600-650 ezer embert. Közülük körülbelül háromszázezren sohasem tértek haza a megsemmisítőtáborokból. Igen, bátran nevezhetjük haláltábornak azt a munkatábort, ahol ötvenszázalékos a halandóság. A háromszázezer magyar egy részét politikai okból (mert a Horthy-érában pap, tisztviselő, katona vagy tanár volt), más részét származási alapon (mert az oroszok helytartóinak magyarból is teljesíteniük kellett a keretszámokat, így találomra fogdosták össze az embereket) gyilkolták meg. Csakúgy, mint a náci időkben. És akkor még nem beszéltünk a RákosiKádár-rendszerben Magyarországon kivégzett, agyonvert vagy halálba kergetett tízezrekről.
Aki szerint csak egyféle nagybetűs bűn létezik, az egymillió magyar család tragédiáját tapossa a sárba. Következésképp egy lelketlen, aljas gazember. Még ha brüsszeli szalonkomcsiként olyan nagyon européernek is gondolja magát.
