„Gondolkodtam, le kellene írni már ezt a nyomort, de aki itt, Borsodban
ki mer mondani valamit, abból meghurcolt ember lesz.” – Ez a mondat a
sajókazai tanítónő szájából szökken a Népszava szeptember 21-ei
számának 11. oldalára. A hölgy azt is elmondja, harminchét éve tanít,
és ilyen mélyen még nem járt sem ő maga mint tanítónő, sem a kenyéradó
iskolája. Szavaiból kiderül, a romlás néhány éve gyorsult föl, és ma
már minden képzeletet felülmúl. A nevelhetetlenség is, a nyomor is.
A tanítónő azt is elmondja: tehetetlen. Mindaz, amit ő évtizedes
rutinnal és szakmai becsületességgel gondol a szakmájáról, érvényét
veszítette. A tanítónő elmondja, be van zárva az egzisztenciájába: „a
férjed meghalt, el kell tartanod magadat, jobb, ha tartod a szád.”
Kész. Vége. A kultúra – amelynek célja, értelme,
létjogosultsága az emelkedés – meghalt. Sajókazán is és másutt is.
Hovatovább fél Magyarországon.
Ki a felelős ezért? A válasz:
Az MSZP–SZDSZ-rezsim és médiája.
Természetesen föl lehet hördülni, csak nem érdemes. A módszeres
züllesztés tudatos kormányzati és médiapolitika, és nyolcadik éve
hömpölyög gáttalanul. Akik pénzt és támogatást adtak és adnak minden
gonoszsághoz, csak növekedjék a szavazó- és olvasótáboruk, nézőszámuk.
Íme az ország, ahol címlapon ünnepelnek minden szilikonos
kurvát, ahol emelt pénzdíj jár, ha vérfertőzésből születik a gyermek,
ahol kormányzati támogatás dukál a milliárdosoknak, viszont büntető
pénzelvonás a nagycsaládos munkavállalónak.
Ajkunkig ér a bűn. És szalmaszál sincsen, nemhogy mentőkötél.
A költő még azt panaszolta, hogy a törvény szövedéke mindig
fölfeslik valahol; mi már elmondhatjuk: mindenhol fölfeslik. A teljes
társadalom van szétesőben Magyarországon, minden alrendszere az exitus
határán. Légyen szó iskoláról, egészségügyről, közlekedésről, postáról,
rendvédelemről, bármiről.
És rá kell mutatnunk a Bal-Magyarország vezetőire: Ti tettétek ezt, vörös grófok!
Egész lopási kisvilágokat teremtettetek, csak hogy a Nagy Lopás folytatható legyen.
Mi a Nagy Lopás? A ti kormányzástok.
Olvassuk tovább a sajókazai riportot:
„– Nem furcsa, hogy a polgármester úr, a jegyző, a rendőrség és ön is tisztában van a helyi szokással, az uzsorakamattal?
–
Tíznél több éve, hogy képviselő-testületi tag vagyok, és a testületi
üléseken jól látjuk, amikor megjelenik az uzsorás. A posta a
polgármesteri hivatallal szemben van, és fizetési napokon megjelenik a
behajtó. A kocsija mellé áll, kezében a füzetével...
– Önök szemtanúi egy bűncselekménynek. Miért nem tesznek feljelentést?
– Mert a rendőrség szerint a sértettnek kell – két tanúval együtt – a
feljelentést megtennie, másrészt iskolaügyben sem célunk a
följelentgetés, vagy az, hogy az önkormányzat újabb és újabb
pénzbírságot szabjon ki az igazolatlan mulasztások miatt.”
Igen, a sajókazai igazgató kimondta a lényeget: Magyarország ma
olyan bajban van, amely nem bírósági ügy. Ráadásul a hazai bűnüldözés
immár elszakadt a valóságtól.
Mélyebben vagyunk, mint amikor Szabó, Féja, Kovács és társaik
felüvöltöttek. Sőt azt is mondhatjuk: Kovács Imre jóslata – a néma
forradalomról – megvalósult. Egy nép – a magyar – úgy döntött,
befejezi. Néki ennyi elég a történelemből. Feladja.
Mert nem számíthat semmire, senkire. Cserbenhagyja az állama.
Cserbenhagyja a kormánya. Cserbenhagyja a nemzete, cserben a
sorstársai.
Az értelmiségi árulása
Kiderült, Molnár Oszkár Fidesz-politikus visszavonta feljelentését,
amelyet azért tett, mert egy kora nyári kijelentése (bő két hónap
múltán!) kiverte a biztosítékot az országos sajtóban. Azt mondja Molnár
Oszkár, hogy azért kényszerült visszavonni a feljelentését, mert a
tanúit megfélemlítették, s ők mind visszaléptek.
Mivel volt olyan (speciel hajdani cigány kisebbségi
önkormányzati vezető), aki néhány napja még a nyilvánosság előtt is
nyilatkozott Molnár mellett, most aztán rossz érzéssel állhatunk a
dolog előtt.
Az ember azt remélné, csak van valamilyen közpénzen fönntartott
szervezet, amelyik normális attitűddel kivizsgálná, vajon tényleg
folyik-e magzat- és/vagy gyermeknyomorítás Északkelet-Magyarországon
(illetve bárhol másutt) a nagyobb szociális támogatás elnyerésének
céljával.
De nem. Senkit nem érdekel a dolog, amint az uzsora is az uzsorás és áldozata magánügye (hogy tanuljuk a sajókazai leckét).
Nyilván meg kell várni, amíg följelentést tesz valamelyik magzat vagy újszülött.
És akkor most jöjjön a szellemi endlösung:
Két nappal a Népszava-beli riport után a szerkesztőség megjelentetett egy jegyzetet, amelyben a következtetés ez:
„De nem ám azért nem jelent föl mégse a derék polgármester, mert
belátta, hogy megalapozatlan, gonosz pletykákat, valóságos vérvádat
harsogott, hanem, mert tanúira a Molnár polgármester ellen folyó
médiahadjárat olyan hatást gyakorolt, hogy félnek fölvállalni a
tanúskodást.
Érdekes: eddig ezek az állítólagos orvosok, védőnők,
pedagógusok a cigányoktól féltek. Most a sajtótól ijedtek meg, mert az
teljesítette kötelességét, és megkérdezte, hogy miféle emberek azok,
mekkora hivatással és felelősséggel, akik bármilyen okból hagyják
megölni és megnyomorítani a gyerekeket. Ha ugyan beszélhetünk nem
létező tanúk hivatástudatáról.”
Vajon szokta-e olvasni a Népszava publicistája – a Népszavát?
