grizzlybear

Iszonyú erővel jelenhet meg az utcán a tömeg március 9-én?    2008. március 7. 05:12 MNO

Ha a vasárnapi népszavazás az „igenek” elsöprő győzelmét hozza mindkét politikai oldalnak fel lesz adva a lecke. A meggyengült szocialista párt dilemmája az, mikor áldozza be Gyurcsányt, megelőzendő a fenyegető eróziót. Orbáné pedig, hogy miképpen mutassa fel a győztes erejét, anélkül, hogy tápot adjon zavargások kitörésének – jelentette ki Tölgyessy Péter az InfoRádió Aréna c. műsorában.

Tölgyessy szerint a magyar társadalom óriási megrázkódtatásokon ment keresztül a szocialisták hat éves kormányzása alatt: a 2002-es választásokon csak hajszállal győzött a balliberális koalíció. A legitimációt hatalmas, nemzetközi összehasonlításban is példátlan osztogatással vásárolta meg a kormány, amely csak vergődött a ciklus utolsó két évében. A választás előtt azonban odadobta a gyeplőt, és ha nem avatkozik be, 2006-ban 15 százalékos lett volna a költségvetési hiány a GDP százalékában – mondta Tölgyessy az InfoRádióban.

A választások után jött az újabb hatalmas megrázkódtatás: egyik évről a másikra 6,5 százalékkal csökkentek a reálbérek, a közalkalmazottaké egyenesen 10 százalékkal. Ez is példátlan volt nemzetközi összehasonlításban. Másutt már hatalmas sztrájkok, tömegmozgalmak kényszerítették volna a kormányt lemondásra, a magyar társadalom azonban képtelen volt kezelni ezt a helyzetet, nálunk nincsenek erős szakszervezetek, nincsenek fórumok, nincs bejáratott sztrájkgyakorlat. Ma nálunk a legalacsonyabb a növekedés egész Európában. Történt még valami: meghirdették a reformokat felülről, ugyanúgy, mint a kádári időkben. És hasonlóan az akkori történésekhez, most is csak a megszorításokig vitték a programokat, a szufla itt elfogyott, a lendület kifulladt, és a reformok bevezetésére már nem futotta. Mindez a koalíció hatalmas népszerűségvesztéséhez vezetett.

A jobboldal sok mindennel kísérletezett a kormány megbuktatására, végül megtalálta a megoldást: a szociális népszavazást. Miközben a felkészülés sikerrel levezette a felgyülemlett indulatokat, a népszavazás nem alkalmas eszköz a kormány megbuktatására – jelentette ki Tölgyessy. A jobboldal szerinte rágörcsölt a „Gyurcsány takarodj” politikára. Mindeddig sikertelenül, olyan masszív MSZP-s többség van a parlamentben. „Az, hogy Gyurcsány takarodik-e vagy sem, csakis a baloldalon múlik” – állíotta.

A népszavazási döntésnek van szimbolikus értelme, többlettartalma: a kormány hatéves teljesítményéről, politikájáról mondanak szentenciát. Feltételezhető, hogy eredményes lesz a népszavazás, azaz egy irányba szavaz majd a választásra jogosultaknak legalább 25 százaléka. Elképzelhető, hogy közülük akár több mint 80 százalék is három igennel szavaz. A Fidesz nyilván erre hivatkozva fog győzelemről beszélni, az MSZP viszont a sok otthonmaradóra fog hivatkozni. Várható, hogy a választásra jogosultaknak nem megy el 50 százaléka szavazni, a népszavazásoknál általában többen maradnak távol, mint a parlamenti voksolásnál. De ha átütő is lesz a Fidesz győzelme, a szocialisták „aznap még nem fogják fejét venni Gyurcsány Ferencnek, már csak dacból sem.”.

Gyurcsány régóta arra készül, hogy el fogja veszíteni a népszavazást - állitja a politikai elemző. Készül, hogy megmagyarázza, nem is olyan fontos ez a dolog, néhány milliárd forintról szól, nincs szimbolikus tartalma. Ő mindenesetre marad, sőt, van is már új programja: újra osztogatás lesz. A miniszterelnök befejezte a reformkurzust. Sokáig, másfél évig úgy jelent meg a magyar közvélemény előtt, mint egy hős, aki a magyarok akarata ellenére boldogítani fogja az országot, nagyszerű reformokat fog csinálni, akkor is, ha ezek nem népszerűek. Most belátta, hogy ez nem megy, maga jelentette be, hogy vége van az erőszakos reformkurzusnak.

Sok minden múlik azon, mit fog tenni Orbán Viktor közvetlenül a népszavazás után. Valamit kell tennie Tölgyessy szerint. Még 9-én este megjelenhet az utcán iszonyú erővel a tömeg, akár népünnepély keretében, skandálva, hogy „Gyurcsány takarodj”. Orbánnak fel lesz adva a lecke, mit csináljon? Fel kell mutatnia a győztes erejét, de mindent el kell követnie, hogy ez ne torkoljon zavargásokba. Azzal ugyanis politikailag elveszítheti mindazt a széles közvélemény előtt, amit nyerhet a referendummal.

(InfoRádió, hvg.hu

Tények és valótlanságok az egészségbiztosítási reformról   Gaál Péter - gaal@emk.sote..hu  2008. március 5., szerda 13:35

Nagyon fontosnak és támogatandónak tartom az Index azon törekvését, hogy a nagy jelentőségű társadalmi kérdésekben összegyűjti a vitában elhangzó állításokat, érveket, illetve ellenérveket, és az olvasók számára közérthető formában igyekszik ezeket közétenni. Az egészségügyben előttünk álló egészségbiztosítási reform kétségtelenül ezek közé a nagy jelentőségű, az ország sorsát alapvetően meghatározó kérdések közé tartozik, mivel potenciálisan visszafordíthatatlan változtatásokat indít el, ezért külön üdvözlendő, hogy a témában több tájékoztató jellegű cikk is megjelent a hírportálon.

Sajnálatosnak tartom ugyanakkor, hogy a Mi a jó, és mi a rossz az egészségbiztosítási törvényben? [1] című cikk az összegyűjtött érvek, illetve ellenérvek igazságtartalmával nem foglalkozik és a laikus olvasóra bízza, hogy melyik félnek hisz.

Úgy gondolom, hogy ez a megközelítésmód nem helyes, mert azt a látszatot kelti, mintha egy adott kérdésben mind a támogató, mind pedig az ellenző érvek egyformán igazak lennének. Sőt egyes esetekben, az érvek, illetve ellenérvek sorrendje azt sugallhatja a laikus olvasó számára, hogy annak van igaza, aki utoljára szólt, hiszen a támogató „megfelelő” választ adott az előtte bemutatott, kétségeket megfogalmazó ellenzői érvekre.

Az egészségbiztosítás reformjával kapcsolatos vita azonban éppen azért olyan éles, „késhegyig menő”, mert az egymással ellentétes állítások közül csak az egyik lehet igaz, mégpedig az, amelyiket a rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok alátámasztanak. A másik szükségszerűen valótlanság. Természetesen hozzá lehet úgy is állni a kérdéshez, hogy az egyik fél azt mondja, hogy a Föld lapos, a másik pedig azt, hogy gömbölyű, és ki-ki döntse el, hogy kinek hisz, de mindenki rosszul jár akkor, ha egy tudományosan megcáfolt világképre építjük a reformjainkat. Ez pedig ma reális veszély.

Éppen ezért sokkal jobbnak tartom, az Ágydíj: tények, érvek, ellenérvek [2] című cikkben alkalmazott megközelítésmódot, amely először számba veszi a tényeket, és csak utána állítja szembe egymással az érveket és az ellenérveket. Így mindenki számára egyértelművé válik, hogy a tények melyik oldal álláspontját támasztják alá, vagy éppen cáfolják meg.

Igaz ugyan, hogy az említett cikk tényei közé is csúsztak téves megállapítások (pl. a kórházi ellátások döntő többségét, az úgynevezett aktív ellátásokat nem a kórházban eltöltött napok, hanem az ellátott esetek szerint, esetátalány formájában finanszírozzák, ami erős ösztönző a kórházak számára a kórházi tartózkodás időtartamának csökkentésére), illetve helyenként fontos adatok hiányoznak a felsorolásból (pl. összesen mennyi pénzt vont ki az aktív kórházi szektorból a kormány), ez azonban nem csökkenti az alkalmazott megközelítésmód korrektségét.

Ebben a cikkben arra vállalkozom, hogy az egészségbiztosítási reformról szóló cikk [3] érv-ellenérv párosaiból kiindulva összefoglalom a vizsgált szempontokkal kapcsolatos tényeket, illetve igyekszem bemutatni az egyes érvek mögött rejlő ellentmondásokat, következetlenségeket.

Az egészségbiztosítási reform támogatottsága
Általánosságban igaz, hogy egy relatíve hosszabb periódus előzte meg az első konkrét törvényalkotási koncepció nyilvánossá tételét, amely 2007. október 8-án, illetve 11-én jelent meg az Egészségügyi Minisztérium honlapján. Ettől kezdve azonban az Egészségügyi Minisztérium, a Kormány és az Országgyűlés kormánypárti frakciói olyan törvényalkotási menetrendet kényszerítettek a törvényalkotás folyamatába bekapcsolódni kívánó társadalmi és szakmai szervezetekre, szakértőkre, illetve magukra az országgyűlési képviselőkre is, amely lehetetlenné tette az érdemi hozzászólást.

2007. október 16-án, miközben elvben még a jogalkotási koncepcióról kellett volna egyeztetni, már megjelent a 174 paragrafusból álló törvénytervezet első szövege, amelyet az érintett szakmai és civil szervezeteknek október 19-ig kellett volna véleményezniük. A Magyar Kórházszövetség, a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége (MOTESZ), és egyéb egészségügyi ellátókat képviselő szakmai szervezetek képviselőivel például az Egészségügyi Minisztérium honlapja szerint is október 9-én történt személyes egyeztetés az előző nap közzétett jogalkotási koncepcióról. A MOTESZ 2007. október 17-i levelében fűzött érdemi megjegyzéseket a koncepcióhoz, azonban szóvá teszi azt is, hogy időközben kézhez kapták a törvénytervezetet, amelyre 3 napon belül kellett volna reagálniuk.

A jogalkotási folyamatban azonban nemcsak a szakmai és civil szervezeteket vették semmibe, hanem a parlamenti képviselőket is. Az utóbbi példája az Országgyűlés jegyzőkönyvéből rekonstruálható, 2007. december 6-i egészségügyi bizottsági ülés, ahol a parlamenti munkával párhuzamosan zajló koalíciós egyeztetés eredményeként összeállított módosító indítványokat a bizottsági ülés kezdetén osztották ki, és a kormánypárti képviselők azt szerették volna, ha az ellenzéki képviselők ott helyben, első látásra véleményt nyilvánítanak az indítványokról. Hasonló eset történt a végszavazás napján, december 17-én, amikor 46 oldalon, a törvénytervezetet 133 helyen módosító beadványt kellett volna a képviselőknek a végszavazás idejére áttanulmányozni. Ezek a módosító indítványok már jóval a plenáris ülés megkezdése után jelentek meg az Országgyűlés honlapján, így joggal mondhatjuk, hogy a parlamenti képviselőknek lehetőségük sem volt arra, hogy megismerjék azt, amiről szavaztak.

A törvényalkotás folyamatában a konzultáció lehetőségének biztosítása természetesen nem jelenti azt, hogy a javaslattal egyet nem értők véleményét figyelembe kell venni, és az is igaz, hogy minden átalakítás érdekeket sért. Az azonban mégis csak elgondolkodtató, hogy a szakmai és civil szervezetek, az összes nagy szakszervezeti szövetség, valamint az egészségügyi közgazdaságtan szakértői szinte kivétel nélkül elutasították a demokratikus jogalkotási rendjét majdnem minden ponton sértő törvénykezési folyamatot és a rohammunkában elkészített törvénytervezetet.

Gyorsan vagy lassan?
Az egészségügy állami irányításának csődjére vonatkozó negatív kijelentések egyike sem igaz ebben a formában. Először is az egészségügy nem állami irányítás alatt működik már közel 20 éve. A központosított államszocialista egészségügyi rendszert egy sokszereplős (állami, önkormányzati és magán) rendszer váltotta fel, amelyben a többségében önkormányzati tulajdonban lévő egészségügyi szolgáltatók és a kezdetben munkáltatói-munkavállalói önkormányzati felügyelet alatt működő Országos Egészségbiztosítási Pénztár között szerződéses kapcsolat van, és a szakellátó intézmények jellemzően teljesítményarányos finanszírozást kapnak – azaz a pénz követi a beteget.

Másodszor is nincs olyan egészségügyi rendszer (az egészségügyi ellátás sajátosságaiból adódóan), amelyben ne lenne pazarlás. Jellemző módon azonban a dominánsan piaci alapokra, a magán egészségbiztosítók közötti versenyre épülő rendszerekben a legnagyobb a pazarlás (pl. USA).

Harmadszor, az egészségügyi ellátás színvonalát elsősorban az határozza meg, hogy mennyit tud egy ország egészségügyre költeni, és alapvetően ennek függvénye az orvosok, egészségügyi dolgozók jövedelmének a nagysága is. A hálapénz nem a volt kommunista országok sajátos jelensége, hanem megtalálható nagyon sok afrikai és ázsiai országban, és kitermelheti egy költségkorlátozásra optimalizáló magánbiztosítói rendszer is.

Negyedszer, a magyar egészségügyi rendszer teljesítménye közel sem volt annyira rossz, mint amire a jelenlegi helyzetből következtetni lehet. A Molnár-Horváth-féle egészségügyi reformok jelentős része szakmailag átgondolatlan volt, és az intézkedéseket rosszul kivitelezték. Ennek eredményeként alakult ki a jelenlegi, meglehetősen kaotikus helyzet. A rendszerből történt pénzkivonást nem indokolta az „állami túlköltekezés”, hiszen európai összehasonlításban korábban is alacsony volt a közkiadások aránya (ami a reformok eredményeként tovább csökkent).

Piac
Ha piaci viszonyokon a magántulajdon megjelenését értjük, akkor értelmetlenség arról beszélni, hogy az egészségügyben ez nem alkalmazható. Nagyon jelentős különbség van ugyanakkor abban, hogy a magántulajdon a finanszírozói, vagy a szolgáltatói oldalon jelenik-e meg, és ez egyformán igaz a piaci versenyre is. Ezért szakmailag tarthatatlan és nagyon félrevezető a kettő összemosása.

A laikus beteget nagyon nehéz vásárlói pozícióba helyezni, de amennyire lehet, ez a jelenlegi rendszerben így működik (szabad intézmény és orvosválasztás). Ehhez képest az új rendszer bevezetése mindenképpen visszalépést jelent majd, mert a megalakuló egészségbiztosítási pénztárak előzetes engedélyhez köthetik, hogy a velük nem szerződött szolgáltatónál a beteg igénybe vehesse az ellátást.

Profitérdek
A profitérdek csak abban az esetben biztosítaná a hatékonyságot, ha a megalakuló egészségbiztosítási pénztárak, válogatás nélkül, minden egyes potenciális ügyfélen nyerhetnének, tehát az egyes ügyfelek utáni bevétel hosszabb távon minden egyes pénztártag esetében meghaladná a kiadásokat. Az egészségesekért folytatott szelektív verseny, tehát csak a megfelelő díjkorrekcióval lenne megakadályozható.

A nemzetközi szakirodalomban azonban jól ismert tény, hogy jelenleg az egyének várható egészségügyi kiadásait, a legfejlettebb számítási módszer is csak kevesebb, mint 30 százalékos pontossággal képes előre jelezni. Emiatt a pontatlanság miatt soha nem egyértelmű, hogy egy biztosító azért veszteséges-e, mert rosszul gazdálkodik a rábízott pénzzel, vagy azért, mert aránytalanul nagy mértékben szaporodtak fel náluk a veszteséges (azaz súlyosan beteg) ügyfelek. Egy holland biztosító például pontosan ezért pereskedik az Európai Bíróságon, pedig Hollandiában több mint egy évtizede fejlesztik folyamatosan a kockázat kiigazítás számítási módját.

A nyereségérdekelt befektetők, mivel pénzügyi érdekük fűződik hozzá, keresni fogják a lehetőségét a törvényben meghatározott korlátok kikerülésének. Jól ismert tény, hogy a magánszolgáltatói innováció nemcsak pozitív, hanem negatív irányban is ugyanolyan jól működik.

Megkötik az orvos kezét
Az érvként használt példa demagóg és félrevezető. Azt sugallja, mintha Magyarországon a „náthát CT-vel” típusú probléma lenne a jellemző a gyógyításban. Ez nem így van.

Az igazi dilemma az, hogy Magyarország nem elég gazdag ahhoz, hogy minden beteg számára az elérhető legkorszerűbb ellátást nyújtsa, és sohasem vizsgálta senki azt, hogy a rendelkezésre álló pénz valóban elég-e azoknak az ellátásoknak a nyújtására, amit az egészségbiztosítási törvény elvben garantál. Először tehát meg kellene határozni azt, hogy mire elég a pénz, legalább a legfontosabb és legnagyobb költségkihatású betegségek esetében. Ezt a népszerűtlen feladatot a kormány nem kívánja magára vállalni, ha viszont a nyereségérdekelt szereplőkre bízzuk, akkor a betegek nagyon rosszul fognak járni.

A nyereségérdekeltség ugyanis azt diktálja, hogy mindenből csak a legolcsóbb járjon, hiszen így minimalizálhatóak az egészségbiztosítási pénztárak kiadásai, miközben a közfinanszírozott ellátási körből kikerülő korszerű és ezért drága beavatkozásokra a biztosítók kiegészítő biztosításokat ajánlanak, ahol a biztosítási díj is szabadon megállapítható és előzetes kockázatfelmérést is lehet végezni. A szolgáltatáscsomag meghatározásának feladatát tehát célszerű lenne a befektetők beengedése előtt elvégezni, erre azonban semmi esély sincs, hiszen több éves, komoly szakmai munkára lenne szükség.

Működési költségek
A professzionálisabb működésnek valóban ára van, de ez nem érv a biztosítópénztárak közötti verseny és a magántőke bevonása mellett. Meg lehetne emelni az OEP működési költségét is, és jogköröket lehetne neki adni a betegutak szabályozására, a részletesebb ellenőrzésre, a szolgáltatásvásárlási tevékenység kiterjesztésére.

Emellett fontos megjegyezni, hogy egy, a biztosító pénztárak versenyére épülő rendszerben egy csomó olyan plusz adminisztrációs költség merül fel, amelyekre egyébként nem lenne szükség. Megsokszorozódnak például az ügyfélszolgálati irodák és székházak, az ellenőrzési és nyilvántartási rendszerek és megjelennek a reklám és marketing költségek. A magán szervezetekben kiépülő bürokrácia ugyanolyan rossz, mint az állami. Egy biztosítási rendszer pedig annál hatékonyabb, minél kisebb működési költséggel képes minél jobb eredményt elérni.

Szelekció
A szelekció megakadályozásának a kulcsa a díjkiigazítás számításának pontossága, amellyel kapcsolatos tényeket a „Profitérdek” címszó alatt részletesebben kifejtettem. A lényeg az, hogy az idősebb, betegebb ügyfelek utáni fejpénzt és az idősebb, betegebb ügyfelek gyógyításának költségeit kell összehasonlítani. Amennyiben a költségek jelentősen és tartósan magasabbak, mint a beteg után érkező fejpénz, abban az esetben a biztosító anyagi érdeke, hogy ettől a veszteségtől (azaz a veszteséget generáló betegtől) megszabaduljon. Márpedig a jelenleg rendelkezésre álló legpontosabb számítási módszer is elképesztően pontatlan. A nemzetközi tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a Kormány által megvalósítani kívánt modellhez hasonló rendszereket működtető országokban az egyik legnagyobb probléma, hogy nem tudják visszaszorítani a kockázatszelekciót.

A nemzetközi és magyar adatok is megerősítik azt a tényt, hogy a lakosság 20 százalékára költjük a teljes egészségügyi kiadás 80 százalékát, és ezek a betegek évről-évre jórészt ugyanazok az emberek. Az a biztosító, amelyik képes távol tartani ezt a 20 százalékot, az akkor is nyereséges lesz, ha semmilyen érdemi hatékonyságjavító tevékenységet sem végez.

Magánbefektetők befolyása
A szigorú állami kontroll megteremthetősége ellentmondás. Hogyan lenne képes az az állam, amelyik állítólag eddig nem volt képes megfelelő kontroll alatt tartani az egészségügyi szolgáltatók működését, egyik pillanatról a másikra megfelelő kontroll alatt tartani a magánbefektetőket? Ha pedig mégiscsak képes ez utóbbi feladat kielégítő ellátására, akkor miért nem képes ugyanezt megtenni a szolgáltatókkal? Az egészségbiztosítási járulék mértéke 1992-ben még 23,5 százalék volt, most 15 százalék.

Nemzeti kockázatközösség
A kockázatközösség biztosítási alapfogalom, és azoknak az embereknek a közösségét jelenti, akik a véletlenszerűen bekövetkező káresemények pénzügyi kockázatát egymás között megosztják. A kockázatközösség méretét alapvetően az határozza meg, hogy a pénzügyi kockázatok hány ember között oszlanak meg. Minél nagyobb a kockázatközösség, annál stabilabb a kockázatmegosztás. A tervezett biztosítási modellben a lakosság minimum 5, maximum 20 egészségbiztosítási pénztárhoz fog tartozni, tehát a nemzeti kockázatközösség minimum 5, maximum 20 részre fog feldarabolódni. Az egyes biztosító pénztárak saját maguk felelnek az esetlegesen kialakuló hiányért, tehát a kiadások tekintetében megszűnik az egyes biztosító pénztárak közötti kockázatmegosztás.

A nemzeti kockázatközösség felbomlásából származó problémák kezelésére alkalmazzák a fejpénz korrekciót, a tartalékképzést, és a drága betegségek kezelését vállaló Országos Kockázatközösségi Alapot. Ezek működtetése sokkal drágább és kevésbé eredményes, mintha fenntartottuk volna a jelenleg is működő egységes társadalmi egészségbiztosítási rendszert.

Verseny
A pénztáraknak az előbbiekben elmondottak alapján a taglétszám bővítése csak szelektíven, a nyereséges ügyfelek tekintetében érdekük. A szakirodalom rengeteg olyan technikát ír le, amelyekkel ezt a célt el lehet érni. Annak ellenére, hogy Magyarországon még el sem indult a rendszer, az adatgyűjtés, az ügynökhálózatok kialakítása, és az ügynökök képzése már gőzerővel folyik.

A tervezett átalakításról folyó vitákban rendszeresen összemossák a biztosítók, illetve az egészségügyi intézmények (kórház, járóbeteg szakellátó, háziorvos, stb) és orvosok közötti szabad választás lehetőségét. Tisztában kell lenni azzal, hogy a biztosító pénztárak versenyére épülő rendszerben ugyan valóban lesz lehetősége bárkinek biztosítót váltani, de a jelenlegi helyzethez képest biztosan szűkülni fog a betegek szabad orvos, illetve intézmény választási joga. Ez abból adódik, hogy a beteg biztosító pénztárával nem szerződött ellátóknál, a beteg csak a pénztár előzetes engedélyével veheti majd igénybe az ellátást. Ezt nem fogja tudni ellensúlyozni az, hogy az elképzelések szerint a biztosító pénztár majd jó minőségű ellátást nyújtó szolgáltatókkal fog szerződni: ez ugyanis a pénztárnak nem érdeke, mert a jó minőségű, könnyen hozzáférhető ellátás elsősorban a betegeket ösztönzi biztosítóváltásra. Így a jól működő biztosító pénztár azokat nyeri meg magának, akik betegek, és ezért veszteséget hoznak. A legjobban működő pénztár fog tehát a leghamarabb tönkremenni.

Egészségi állapot
A biztosító pénztáraknak semmilyen szempontból sem érdeke a megelőzés. Az egészségmegőrzésbe fektetett pénz ugyanis csak több tíz éves távlatban térül meg, és semmilyen garancia sincs arra, hogy az ügyfelek az adott biztosítónál lesznek akkor is, amikor a haszon jelentkezni fog. A magas kockázatú betegek szűrése pedig azért nem érdeke a biztosító pénztáraknak, mert a kiszűrt betegek kezelése sok esetben többe kerül, mint a nem gondozott betegeké. Ez abból adódik, hogy a megfelelően gondozott krónikus beteg időben hozzáférhet azokhoz a drága beavatkozásokhoz (pl. szív és érrendszeri műtétek), amelyekhez a nem gondozott beteg nem fér hozzá, mert későn kerül a megfelelő helyre, vagy időközben elhalálozik.

Ez utóbbi megállapítás azért is nagyon fontos, mert a törvény körüli vitában indokolatlanul nagy hangsúlyt kap az a tény, hogy a magyar egészségügyi rendszerben pazarlás van, miközben nem esik szó arról a súlyos problémáról, hogy mennyit spórolunk azon, hogy egyes emberek még a valóban szükséges egészségügyi ellátást sem kapják meg.

Az ellátásszervezéssel ez a két probléma egyszerre lenne kezelhető, de amíg a pazarlás csökkentése valóban lehetőséget ad valamennyi pénzügyi megtakarításra, addig az ellátatlan betegek ellátása költségnövelő, tehát profitcsökkentő hatású. A biztosító pénztárak tehát rosszul tennék, ha valódi ellátásszervezői tevékenységet végeznének, mert az egyik oldalon megtakarított pénzt, a másik oldalon az eddig ellátatlan betegekre kellene elkölteniük.

Egyenlőtlenségek
A kérdésfelvetés ebben a formában rossz. Az egészségügy akkor működik jól, ha mindenkire annyit költünk, amennyit egészségi állapota indokol, függetlenül attól, hogy az illető hol lakik.

A területi ellátási egyenlőtlenségek felszámolása természetesen fontos cél, de az érvelésből nem derül ki, hogy ezt ki fogja megtenni. A biztosító pénztárak biztos nem, mert a többletkapacitások kiépítése többletköltséget is generál.

A fejpénz rendszerben a hatékonysági és az igazságossági problémák kezelését összekeverni súlyos szakmai hiba, mert az egyéni szintű kockázatszelekció mellett a befektetőket ösztönözni fogja a terület (megye) szelekcióra is. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárban évekre visszamenőleg rendelkezésre állnak adatok, hogy személyre lebontva kire mennyit költött az OEP. Ez alapján számolható az, hogy egy adott megyében mennyi volt az összes egészségügyi kiadás, illetve a fejkvóta számítási képlet alapján az is számolható lesz, hogy mennyi lesz a megyére vonatkozó várható bevétel.

Abban az esetben, ha a fejkvótából származó bevétel nagyobb, mint a tényleges egészségügyi kiadás, a biztosító pénztár akkor is nyereséges lesz, ha semmilyen érdemi ellátásszervezői munkát nem végez („aranymegye”). Fordított esetben a biztosító pénztár akkor is veszteséges lesz, ha nagyon jól gazdálkodik a rábízott pénzzel („kukamegye”). Ez abból adódik, hogy az ellátási szükségletek és az egészségügyi szolgáltatói kapacitások között diszkrepancia van. Azokon a hátrányos helyzetű területeken, ahol nagyok az egészségügyi szükségletek általában alulfejlettek az ellátáshoz szükséges kapacitások, és emiatt alacsony lesz a tényleges egészségügyi kiadások mértéke.

A szerző egyetemi oktató, egészségügykutató, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának munkatársa