Szolidaritás Néző László 2007. november 21. 00:01 Magyar Nemzet
Európa hangos, újra hangos Azt már megszokhattuk, hogy a tőlünk nyugatra élő, boldogabb, ámde öntudatosabb népek nem nagyon hagyják, hogy kibabráljanak velük az általuk hatalomra juttatott politikusok, kormányok. Ott azért, amit Gyurcsány és társai műveltek az elmúlt években, már régen elzavarták volna a vezetőket, illetve zavarni sem kellett volna, mert mentek volna azok maguktól is, ahogy illik.
Franciaországban most például azért sztrájkolnak a közlekedési dolgozók, mert a reformok következtében elveszíthetik nyugdíjjal kapcsolatos apró kedvezményüket, a német vasutasok pedig némi béremelésért többnapos munkabeszüntetésre is készek voltak. Nyilván az ő problémáik nekik igencsak fontosak, de azt hiszem, a magyar munkavállalók többsége szívesen elcserélné német kollégája bajait a sajátjaival. S itt és most már nem csupán az őszödi szédelgőről, a kilövetett szemünkbe pofátlanul hazudozóról van szó. A hazugság nagyjából elviselhetetlenül létrontó dolog, de azért valahogy túléljük.
Itt azonban nem csupán hazudnak, hanem emellett olyan terheket próbálnak a nyakunkba akasztani, amelyek sok millió ember puszta megélhetését is veszélyeztetik. Az unióban példátlanul nagy arányú elvonások tizedelik a gyermekvállalási kedvet, az utóbbi években megszokotthoz képest is magas élelmiszer-, energia- és egyéb áremelések szociális válságba sodorják családok százezreit, az egészségügyi deform pedig, az egészségünk és betegségünk magánkézbe adása az egyik legrosszabb halálozási mutatókkal büszkélkedő országban a halálunkat sietteti.
Ehhez képest Magyarország mindeddig békésen tűrte, hogy a vágóhíd felé terelje bátor pásztora. Lehet tüntetni gondolta a rossz pásztor , majd megunják, és hazamennek. Meg el is lehet menni az országból gondolta még hozzá. S talán joggal, mert sokan el is mentek, a tüntetések meg, ha nem értek is véget, valahogy ellaposodtak, kiüresedtek. Elunódtak
Most azonban valami mozdulni látszik. A vasutasok kezdték, s most ők is folytatják, s közben egyre több szakszervezet és szövetség felismerte végre, mi a dolga. Mintha ráeszméltek volna, hogy nekik nem a kormánynak kell lefeküdni habár rövid távon kétségkívül kifizetődő foglalatosság , hanem azoknak az embereknek, munkásoknak, munkavállalóknak az érdekeit képviselni, akik őket bizalmukkal kitüntették. Sőt. A vasutasok, a pedagógusok, a fegyveres és a rendvédelmi dolgozók stb. arra is rájönni látszanak, hogy ami velük történik, az az egész országgal történik, s ami másokkal történik, az velük is történik. Ezért már nem csupán saját szakágazati érdekeikért, hanem össztársadalmi célokért is hajlandók munkabeszüntetésre.
A mai országos tiltakozó akciók, sztrájkok elnevezése (társadalmi szolidaritás napja) is mintha ezt a felismerést tükrözné. Persze a leginkább pártállami szakszervezeti maradvány, az MSZOSZ még húzza a farát, mint a szégyenlős menyecske a lakodalomban, de előbb-utóbb majd ők is belátják: a szép szavakkal, a mézes-mázos ígéretekkel már semmire nem mennek. A hatalom különösen, ha ilyen korrupt és hazug csak az erőből ért. Nem az erőszakból, félre ne értsék: az erőből. A sztrájkokból leginkább, amelyek nem csupán demonstrálják az emberek akaratát, hanem súlyos százmilliókban, milliárdokban mérhető károkat okoznak az államnak, egy-egy cégnek.
Az erőből értenek, de úgy látszik, attól rögtön meg is ijednek a hatalmon lévők. Máris visszakoztak például a harmincnyolc vasúti szárnyvonal bezárása ügyében, s valószínű, hogy más követeléseket is megpróbálnak legalább látszólag teljesíteni. Riadalmuk nem is alaptalan. A mai kormányzat s így természetesen a kormány által hozott intézkedések társadalmi elfogadottságát, támogatottságát soha nem látott alacsony szinten jegyzik a közvélemény-kutatók. Az egyik szocialista képviselő, Tóth Károly például már anynyira megriadt, hogy egyenesen a vizitdíj és a kórházi napidíj eltörlését javasolta. A honatya nem a Fidesz által kezdeményezett népszavazás aláíróívén rögzítette véleményét, hanem módosító indítvány formájában benyújtotta ezt az Országgyűlés által most tárgyalt, az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvényjavaslathoz. Indítványában azt írja: az új rendszer bevezetésével szükségtelenné válnak ezek a szemléletformáló eszközök.
Hogy Tóth Károly milyen szemléletformálásra gondolt, nem tudni, azt viszont igen, hogy Gyurcsány Ferenc nemegyszer elmondta: nincs ingyenebéd, s a vizitdíjjal (meg a tandíjjal stb.) éppen ezt szeretnék megértetni Magyarország népével. A nép azonban egészen mást értett meg: a közvélemény-kutatások s az erősödő sztrájkok azt mutatják, egyre inkább az a szemlélet alakult ki az emberekben, hogy ennek a kormánynak mennie kell. Ilyenformán a vizitdíj és társai valóban erősen szemléletformáló eszközök voltak. Az is nyilvánvaló, hogy az MSZP-ben egyre többen rettegnek attól, hogy a Gyurcsány-kormány ámokfutásába belebuknak pártostól, jól fizető felügyelőbizottsági tagságostól, titkárnőstől.
A kormány és annak feje minden látszat ellenére gyenge. Európa beteg embere ma Magyarország, de az ország beteg embere maga a kormány. A betegségeket jobb idejében kezelni, amíg végzetes bajt nem hoznak magukkal. Ám gyakran előfordul, hogy az élő szervezet önmagát gyógyítja meg. Most úgy tűnik, Magyarország immunrendszere végre felébredt, s eltávolítani igyekszik a testébe lopózó halálos kórt.
Talán még nem késő.
