A reform vonzó legendája Keresztes Lajos jegyzete 2007. április 21. 10:00 Magyar Nemzet
Miközben a kormánypártok és sajtójuk még a "Fidesz szélsőséges" lemezt játssza (nincs olyan nyilatkozat, melyben ne ezt sulykolnák), addig a "függetlenek" inkább "az ellenzéknek nincs programja" pályán mozognak.
Néhány elemzésben kimondatik a megfellebbezhetetlennek szánt ítélet, miszerint a Fidesszel nem az a baj, hogy antiszemita, hanem reformellenessége, mert a kormány minden jobbítási kísérletére nemet mond. Eme tételesen is cáfolható feltételezésből süt a naiv, vagy ami valószínűbb, az igen rafinált régi baloldali reformmítosz.
A régi felfogás legfeljebb annyit változott az elmúlt évszázadok alatt, hogy immár nem a forradalmakban, hanem a társadalmat legalább annyira radikálisan átalakító, azonnali reformokban látja az egyedül üdvözítő megoldást. (Ennek persze az is oka, hogy anno a forradalmak motorjának számító baloldal már "beérkezett", ezért lépéseik célja már nem a hatalom megszerzése, hanem annak mindenáron megtartása.) Persze ebben a zárt logikájú világban a reform - mint anno a forradalom - csak jó lehet, ergo aki bármilyen okból, azonnal és feltétlenül nem támogatja azt, azt csak válogatottan aljas szándékok és célok vezethetik.
Nagyjaink a sajátos magyar fejlődés következtében - ez a baloldali mitológiában azonos örökölt elmaradottságunkkal - nem csak a legfrissebb szellemi áramlatokkal találkoztak, de annak már láthatták az árnyoldalait is. Például tisztában voltak az ipari forradalom, az urbanizáció, stb. negatív következményeivel is, így nem tehették meg, hogy ezeket figyelmen kívül hagyják. Ráadásul szilárd világképük és öntudatuk megóvta őket attól, hogy minden divat után szaladjanak. Ma már senki sem kárhoztatja azért a korabeli liberális-konzervatív elitet, mert nem csatlakoztak a XIXXX. századforduló egyik őrületéhez, a fajnemesítéshez. Csak az állandóan mintaként elénk állított Egyesült Államokban 1908-at követően több mint 30 szövetségi államban fogadtak el ilyen törvényeket. S ezekre alapozva - a lehető legóvatosabb becslések szerint is - legalább negyedmillió fekete amerikait kasztráltak.
Ráadásul térségünk legtöbb problémája éppen abból adódik, hogy még mindig nem hevertük ki a nagy "reformkorszak", a teljességgel kudarcba fulladt szocialista kísérlet következményeit, lásd az államosításokat vagy az erőszakos téeszesítést.
A reformmitológia hitelességét tovább gyengíti, hogy a régi rendszer haszonélvezői és ideológusai győzködnek bennünket a megszorítások és az átalakítások szükségességéről. Természetesen most is ugyanannyira megfellebbezhetetlenül biztosak mondókájukban, mint egykoron voltak. Ez majdnem annyira hiteles, mint amikor az állami megbízásokon is jócskán gyarapodó SZDSZ-elnök mesél az öngondoskodás szükségességéről.
Mindezek önmagukban is elég súlyos érvek lennének, hogy a kormánypártok reformmeséit óvatosan kezeljük. Az igazi probléma azonban ennél sokkal súlyosabb: a jelenlegi kabinet egyszerűen képtelen a kormányzásra. Hiszen a mondás szerint a vak tyúk is talál szemet, a Gyurcsány-kormány azonban még e világtalan szárnyasnál is ritkábban képes arra, hogy döntéseivel saját szűk klientúráján kívül szélesebb rétegekkel is jót tegyen. S jellemzően teljességgel képtelenek arra, hogy saját magukon takarékoskodjanak, lásd pl. a józan ésszel felfoghatatlan kormányzati negyed építési ötletet.
Eme erkölcsi, nemzeti, közösségi kötelmek alól "felszabadult" újgazdag csapat mentalitását könnyen érthetővé teszik a szóvivők cserélgetése körüli hullámverések. Mint az egyik német mobilcég reklámja mondta, számukra is a kommunikáció jelent mindent, mely egyenes folytatása az egykori agitprop-tevékenységüknek. Hiszen már az ötvenes években is képes volt a pártos sajtó megmagyarázni, miért nem szabad az aránytojást tojó tyúkot levágni, s az ellenség ármánykodása miatti kényszerű megszorításokból, a folyamatos elszegényedésből miként épül fel a nagyszerű jövő.
Miközben a kormány tagjai a reformokról mesélnek, süt róluk, hogy maguk sem hisznek üres szóáradatuknak. Tökéletesen jellemzi, mennyire lenézik azt a társadalmat, ahol és amelyből élnek, hogy még arra sem veszik a fáradságot, hogy a látszatra adjanak. Meg sem kísérlik, hogy legalább egy viszonylag kidolgozott és hihető "reformsorozatból" gazdagodjanak. A még meglevő néhány forrás, társadalombiztosítás, uniós források megszerzésén kívül már semmi sem motiválja őket. A demográfiai vitanapra kiadott, felháborítóan primitív beszédpanel-gyűjtemény mindennél világosabban megmutatta, hogy a magyar társadalom égető bajairól nincs mit mondaniuk. Mire összeomlik az egész, addigra már mindent eladtak, így a leendő kormánynak nulla mozgástere lesz a drámai következmények enyhítésére. S abban is biztosak lehetünk, mint ahogyan az 1990-ben is történt, retorikájukban azonnal visszatalálnak a hagyományos kisembert védő gyökereikhez. S már hatalomvesztésük másnapján követelni fogják a jobboldali kormány által a nyugdíjasoktól fejenként elvett 19 millió forint visszaadását.
A Gyurcsány-kormány is olyan, mint az anekdota szereplője. Tele van "reformötletekkel", míg bele nem pusztulunk emberkísérleteikbe. Hacsak a társadalom nem rántja meg a (v)észféket, és nem ragadja meg az utolsó kínálkozó alkotmányos lehetőséget: a népszavazást, hogy az utolsó pillanatban, a szakadék előtt megállítsa az országot.
