Igazmondásra várva 2006.11.12. Magyar Hírlap
Hazugság, hogy a befektető a demokráciát kedveli. A befektető a rövid távú, könnyen szerzett hasznot kedveli Az igazmondás ott kezdődne, ha a politikai elit de még inkább annak értelmiségi holdudvara a társadalom elé tárná azt a világpolitikai helyzetet, ami szinte minden téren meghatározza az ország sorsát. Hogy a keleti blokk megszűntével megszűnt a nemzetközi nagytőke mindenfajta kontrollja is, ezért ez utóbbi leépíti, mint számára immár szükségtelen intézményt, a jóléti államot. Hogy a nemzetállamok halódnak, s talán csak bizonyos kulturális tradíciók jelentenek valamiféle összetartó erőt a társadalom különféle csoportjainak, miért is a pártok csupán ezek képviseletében és nem gazdaságpolitikai programjaikban jelentenek alternatívát.
Néhány hazugság
Hogy hazánk nemcsak kis ország, hanem egy félperifériás régió része is, amiért sokszorosan kiszolgáltatottabb, mint az egyébként ezekkel a problémákkal küszködő nagy nyugati országok. Ezért szükségeltetnek a szociális vívmányok eltörlésére irányuló, eufemisztikusan reformoknak titulált intézkedések. Ezért kell kórházakat és iskolákat bezárni, postákat és vasútvonalakat megszüntetni, a felsőoktatást a tőke igényei szerint átalakítani. Mert túl kell élni valahogy, lehetőleg minél kisebb vérveszteséggel. Nos, ez volna a valóban őszinte beszéd, s nem pedig e helyzetet, illetve folyamatot megint egy újabb Fejlődésként és Haladásként beállítani, annak állítólagos eredményeit, mint mindig, most is a jövőbe, "gyermekeink és unokáink jövőjébe" kitolni. De legfőképp nem az átalakulás kívülről megszabott kényszerét a "rossz magyar mentalitás" fölülről erőszakolt, reformista megváltoztatásaként aposztrofálni. A magyar mentalitás megváltoztatása? Ez már az államszocialista modernizáció propagandájának is jól ismert eleme, csak akkor elmaradottságunkat az individualizmus (az "önzés") jelentette, s a kollektivista társadalom és szocialista gazdaság építéséhez a szovjetektől kellett példát venni, ahogyan ma a kapitalizmus építéséhez nélkülözhetetlen "protestáns etikában pácolt" angolszász mentalitást kell magunkévá tenni. Ugyanígy nem kéne a gazdasági és a politikai liberalizmust hazug módon összemosni.
Az egyik első ismert neoliberális gazdaságpolitikát bevezető államférfi Pinochet tábornok volt, akit egyébként a hazai jobboldali sajtó is hősként szokott ünnepelni, de a "piacgazdaság" és a zsarnokság összefonódásának rémpéldáit hosszan lehetne sorolni. Hazugság, hogy a befektető a demokráciát kedveli. A befektető a rövid távú, könnyen szerzett hasznot kedveli. Ugyanilyen hazugság az is, hogy a privatizáció a versenyről, a jobb szolgáltatások kiválasztódásáról szól. A közművek privatizációja nem egy országban katasztrofális helyzetet idézett elő. Mindenki, aki nem csak magyar sajtótermékeket olvas, tudja, hogy a magánosítás a világ számos országában hosszú távú monopóliumokat létrehozó megállapodás, gyakorta a társadalom kizárásával és kárára.
Jó példával előre
Az "önszabályozó piac" mindenkor ideológia volt, és sohasem valóság, ahogyan ideológia ma is, csakúgy, mint a hozzá társított automatikus demokratizálódás képzete. A 18,-19. században sem alakult ki magától a piac önszabályozása. Polányi Károly kimutatta, hogy a laissez faire egyáltalán nem volt természetes, azt az állam erőszakolta ki védővámok, exportösztönzők és közvetett bérszubvenciók révén. Persze a liberalizmus megkérdőjelezetlen "alapigazságai" még lehetnek az ezen értékeket kommunikálók részéről az őszinte, igaz hit megnyilvánulásai.
Ezért mindazok, akik magukat a szabadpiac és a minimális állam híveiként a népre nézve hátrányos döntéseket tartják "megalapozott", "felelős" döntéseknek, a kedvezőeket viszont "elhibázottnak", "károsnak", "felelőtlennek", annak óhaját "demagógiának", "populistának", járhatnának elöl jó példával. Megmutathatnák, miként kell leválni az "állami csöcsről", miként kell megszabadulni a "paternalista", "osztogató" államtól.
Például azzal, hogy többé nem pályázzák meg és fogadják el az adófizetők pénzét folyóirataik fönntartásához, könyveik kiadásához, utazásaikhoz, konferenciáikhoz és kutatásaihoz, főként, ha mindezek nem "piacképesek", azaz nincs irántuk kereslet, avagy nem hoznak közvetlen hasznot a gazdaság és a társadalom számára. Ajánlatos ez főként azon kádári időszakban nevelődött s az akkori rendszer adta előnyök által pozícióba jutott értelmiségieknek, akik oly előszeretettel ítélik el "kádárizmusként" a népnek a jóléti államhoz való ragaszkodását. Ha ezt nem teszik, mi várható el az ország náluk jóval kiszolgáltatottabb, érdekeiket nemhogy megvédeni, de még kifejezni is alig-alig tudó csoportjaitól illetve rétegeitől, akiknek pedig az "állami csöcs" még csak nem is luxustudásuk finanszírozását jelenti?
Kettős mérce
Néhány hónap leforgása alatt világossá vált, hogy Gyurcsány Ferencre szinte mindaz érvényes, amit addig Orbán Viktornak tulajdonított a mainstream közbeszéd. Arrogáns és autoriter figura, aki nemhogy az ellenzékkel, de még saját pártjával ahol abszolút hatalomra törekszik sem vitatja meg kormánya intézkedéseit. És mégis: ugyanaz a liberális értelmiség, amely mindezt a mai ellenzék vezérének a szemére vetette, most mindennek az apológiáját gyártja. Aki kettős mércével mér, annak nincsenek elvei, csak érdekei, legföljebb félelmei. Persze pártosan, elfogultan is lehet valaki tisztességes: ha nyíltan vállalja pártosságát és elfogultságait, és nem pózol a nemzet váteszeként, a társadalom lelkiismereteként, a demokráciáért aggódó, minden fölött lebegő, kiegyensúlyozott Értelmiségiként. Ha tisztázza, pontosan miért elfogult, mik az érdekei és/vagy mitől fél. Ha ezt nem teszi, tekintélyét nem hitelessége, csupán az a hatalom biztosítja, amelyet éppen kiszolgál. Az ilyennél még a nyíltan cinikus kalandor is jobb, mert az legalább magának nem hazudik.
Farkas Attila Márton szociológus 
