Miről szóljon a vita? 2007.július 12. Vélemény CseTT gondola.hu
Szetey Gábor úgynevezett coming out-ja (lám, ismét új angol szókapcsolatot tanulhat a közbeszéd) után az embernek egy régi Beatles-szám szövege jut eszébe: "He's a real nowhere man, sitting in his nowhere land, making all his nowhere plans for nobody".
Szetey Gábor, a kormányzati humánerőforrás-menedzsmentet létrehozó ex-topmenedzser, jelenleg államtitkár egyszer csak kijelentette: ő bizony meleg. Ezek után paradicsommadárhoz hasonló öltözetben fesztiváloztak a hasonszőrű fiatalok és idősebbek. Beindult a tematisierung, a megszorítások ugyanúgy lekerültek a napirendről, ugyanúgy, mint az olajügy, vagy épp Bácsfi Diána nyomán. Szívbemarkoló, megkapó továbbá könnyektől sem mentes vallomása tehát olyan vitát indított el, amely tehát a legkevésbé sem a lényegről szól.
Mert vajon mi a lényeg?
Azt gondolom, a derék államtitkár nemi identitása csak rá tartozik, magánügy. Kevéssé hiszem, hogy ezen információ hiánya, amelyet most nekünk ajándékozott, a magyar társadalom jelentős részének álmatlanságot okozott volna. Most megtudtuk, remek. A balliberális oldal európaiság-ról, bátorság-ról és becsületesség-ről beszél. Mindez nagyon szép, azonban a probléma az, hogy itt nincs probléma. Nyilván, ha valóban hátrányos megkülönböztetés érte volna, akkor egyszerűen nem futott volna be ilyen karriert, nem kapott volna ilyen magas közjogi státuszt.
Komolyabb gond, hogy a közigazgatási csúcsvezető tevékenységi köréről továbbra sem tudunk semmit. Miközben élénk közéleti vita alakult ki arról, hogy a melegek házassága engedélyezett legyen-e vagy sem, illetve ki milyen ruhában vonuljon, vagy ne vonuljon az utcákon identitása kimutatására, a közigazgatás személyügyeivel és struktúrájával senki az égvilágon nem foglalkozik.
Ki a munkavállaló személyügyes főnöke? Ki, és hogyan, milyen végzettséggel kerül be a közigazgatásba és közszolgálatba? Mennyi juttatás jár a munkavállalóknak? Hogyan ösztönzi és méri az állam a teljesítményt? Milyen intézkedések történnek a munkavállaló képzettségének fenntartására, továbbfejlesztésére? Mit tesz a munkaadó azért, hogy alkalmazottja jól érezze magát? - tehetnénk fel az - úgy tűnik - megválaszolatlan, vagy éppen réges-rég törvényileg megválaszolt kérdéseket.
Talán kezdjük azzal, hogy gyakorlatilag minden minisztériumban, sőt nagyobb állami szervnél létezik személyügyes humánerőforrás-menedzser főnök, akinek az adott szerv vezetője a közvetlen főnöke. Most, hogy a közigazgatást átalakítani tervezik, elvileg a "közigazgatás átalakítását felügyelő tárca nélküli miniszter" személyügyese is főnök. (Megjegyzem, már a miniszter megnevezése is remek példája a közigazgatási jogban amúgy alapvető irányítási és felügyeleti jog teljes keveredésének, továbbá az Alkotmány 35. §-a szerint a kormány - nem a miniszter - irányítja a minisztériumok és az alárendelt egyéb szervek munkáját, hangolja össze a tevékenységüket, ám ez nem zavarja a kormányzati alkotmányjogászok szárnyalását.)
Államtitkárunk tovább cizellálja ezt az amúgy is kevéssé átlátható rendszert. Ő a harmadik főnöke a személyügyes főnököknek. Röviden összefoglalva, főnökök egész ármádiája bábáskodik a közigazgatás személyügyei felett. A személyügyesnek elvileg meg kellene tudni mondania, milyen végzettséggel érdemes felvenni embereket. Egyes helyeken az abszolút természetes, hogy például egy sebészi státuszra nem néprajzos kollégát vesznek fel, másutt azonban nagyobb játék adódik.
Valahol alapvetően a legjobb képzettségűek rekrutációja lenne az alapvető érdek, azonban a kiművelt emberfő versenyképes diplomával inkább a versenyszférába megy. Marad azonban egy igen jelentős képzett bázis, a probléma az, hogy tulajdonképpen nem érdemes őket azonnal felvenni. Hiszen több nyelvvizsga, több diploma, ne adj isten valamilyen szakirányú posztgraduális végzettség megterhelné a szerv bérkeretét. Gyakran félnek a konkurenciától is. Tehát maradnak a mezei kollégák, akik közül viszont sokan (azért még Magyarországon vagyunk) kapcsolatok révén jutnak pozícióba.
Továbbra is a rokonságok és panamák lápvilágában vergődünk tehát, Szetey államtitkárt azonban eddig nem hallhattuk a vázolt jelenség ellen túl vehemensen kirohanni.
Alighanem a juttatások területén is van mit behoznia a kormánynak, a cafetaria rendszer a régi állampárti szellemet idézi, a bérekkel kapcsolatban pedig talán nem kellene európai jelzőket emlegetni.
Üdülési csekk, étkezési csekk már a szocializmusban is lehetőség volt, a bérek pedig a jelenleg az európai összehasonlításban valahol a huszonvalahányadik helyen vannak. Sőt a jelenlegi bérnövekedés a 13. havi bér tizenkettedelésével jött létre. (Ezt aztán nagy érdemként kommunikálták.) Ezek után pedig nem Szetey államtitkár, hanem Draskovics miniszter jelenti be a köztisztviselői bértábla megújítását.
Jelentős jutalmak pedig gyakorlatilag a "megfelelő" személyeknek jutnak. Például bizonyos miniszterek bukásakor. Ez ellen Szetey államtitkár ismét nem tett semmit.
A teljesítmény mérése kiemelt kormányzati téma. Kár, hogy erről az 1992. évi törvény a köztisztviselőkről már régen rendelkezett. Gondolom, feltalálták a spanyolviaszt. Arról olyan sok dolgot mindenesetre nem tudhattunk meg, hogy vajh mi alapján is fogják majd a teljesítményt mérni, továbbá ez és a tervezett fizetési rendszer mennyiben összeegyeztethető a közszolgálatban hagyományos "életpálya" modellel.
A közszolga továbbtanulását nem támogatják túl vehemensen, vannak viszont továbbképzések, amit az adott munkavállaló sehova se tud felhasználni későbbi pályafutásában. Önéletrajzában felhasználhatatlan, ráadásul gyakran nem is hasznos. A dekoncentrált szervekben totális fejetlenség uralkodik, senki nem tud semmit a beígért változtatások elméleti és gyakorlati irányvonalairól. (Bár gyaníthatóan kormányunk tagjai között is ugyanez a helyzet.)
Ennyit a szakmaiságról. Viszont Szetey államtitkár "tréningeket" szervezett, ahol aztán mindenki megtudhatta, hogyan teljesítse ki személyiségét. Bravó. Igen hasznos. Főleg munkaidőben. Egyrészt biztosan mindenki feltétlenül örült, hogy valami rendkívül értelmes dologgal töltheti az idejét, másrészt ez alapjaiban befolyásolja majd a közszolgák szakmai hozzáértését. Bár elképzelhető, hogy ezentúl majd sejtelmes mosollyal tologatják az aktákat egymás között, a korábbi megszokott unott és keserű arckifejezés helyett.
Államtitkárunk viszont a közszolgák személyes problémáival nagyon törődni látszik. A ?változás nagykövetei? című programja egyfajta társkereső rendszerként vezetődik be. Javaslom az államtitkárnak, hogy legyenek külön szobák e nemes célra a társulni vágyó közszolgáknak minden állami szervben. Mondjuk az intézmény-bezárások, elbocsátások előtt legyen kötelező a nevezett helyiségeket kialakítani, hogy emberarcú legyen az elbocsátás. Az esélyegyenlőség jegyében legyen mondjuk egy szivárványszínű szívecske és egy piros szívecske az ajtókon a különböző nemi identitásúaknak. Aztán majd lehet privatizálni az épületeket az arra szakosodott profi cégeknek és mivel két szoba már megfelelő berendezésű lesz, a többit kell már csak átalakítani.
Tegyük fel a kérdést, végül is mire alkalmazzák ezt az embert?
A választ az önéletrajzában, illetve nyilatkozataiban keressük. Ugyanis ő volt az, aki az egri dohánygyár alkalmazottjait elbocsátotta 2005-ben. Nyilván meleg baráti kézfogással vett búcsút az ott dolgozóktól, hogy emberarcú legyen az intézkedés. E meglehetősen kétes siker katapultálta az argentin (dohány)menedzsmentbe. Ez a remek húzás azonban elég volt ahhoz, hogy Gyurcsány kormányfőnek megtetsszen a felesége egykori ismerősének ezen teljesítménye, és alkalmazza. Meg persze a sejtetett egykori üzlettársi kapcsolat sem tehetett rosszat. Ezen kívül bizony mást eddig nem láttunk Szetey államtitkártól, mint közigazgatási szakembertől.
Tehát a fentiek fényében: nem azért nem szeretjük Szetey államtitkárt, mert meleg.
