Stoffán György: Gondolatok június 4-e után...  2007. Június 06. 0:53:51  mariaorszaga.hu

Az utóbbi hetekben nem írtam, csak szemlélődtem, mert elegem volt mindabból, amit ma Magyarországon egy hazug, többnyire börtönbe való törpe politikai kisebbség produkál. A mindennapokat szemlélem, és bár most sincs kedvem elemezni az ezerszer kivesézett tényeket, mégis pennát fogtam... 

Az emberi aljasság, a lépcsőimában felsorolt bűnök legnagyobbika - a mulasztás! - az évtizedes késés, és a politikai szenny az, amiről ma írni akarok... Mert felháborító dolgokon mentünk keresztül az elmúlt tizenhét esztendőben. És azok, akik e felháborító dolgokat elkövették, ma is köztiszteletben álló élő, vagy már holt "egyedek"...

Miről is jutott eszembe mindez? A Trianoni Emléknapon való harangozásról, a Trianonhoz való politikai viszonyról, a nemzet-és hazaárulás mindennapos eseményeiről. Nem, nem a harangozásról és az emléknap mai terveiről akarok szólni, mert végre megtörténik, megtörtént az, aminek meg kellett és meg kellett volna már történnie. Ha csak azt írom le, ami saját keserű tapasztalatom az elmúlt majd két évtizedet illetően, már sok volna.  Hiszen legjobb tudomásom szerint 1989-ben egyedül voltam oly bátor, hogy levélben kértem Paskai prímást (esztergomi főrabbit) a június 4-i harangozásra, és a Bazilika előtti szentmise megtartására. A válasz nem váratott sokáig magára: "Stoffán Györgynek, a Mindszenty Emlékbizottság elnökének, Budapest" - írta Magyarország kommunista prímása.  - "Megkaptam folyó év május 30-án küldött táviratukat. Magát az elgondolást és a rendezvényt önmagában helytelennek és zavarkeltőnek tartom. Éppen ezért június 4-én nem lesz sem harangozás, sem mise a Szent István bazilika előtti téren. Tisztelettel: Paskai László esztergomi érsek... "

És nem volt harangozás, noha 1947. február 10-én, maga Mindszenty hercegprímás rendelte el ugyanezt. Tizenhét évet kellett várni arra, hogy a templomok harangjai megkondulhattak ezen a napon! Tizenhét évet! És ez a tizenhét év az ország tragédiáját hozta el, mert a harangok bár nem hiába szóltak, de képzeld csak el Kedves Olvasóm, ha 1989. június 4-én nem Paskai, hanem egy arra méltó, magyar érsek ül a sok-sok nagy magyar vártanú főpásztor székében. Ma örülök annak, hogy sokan gratuláltak mondván:  - végre megszólaltak azok a harangok, amelyeket megszólaltatni kértél akkor, amikor itt lett volna az ideje... Ám ezekben a „gratulációkban' ott volt a fájdalom, a vélemény az akkori egyházi vezetésről, s ott volt a remény is... - hátha mostantól más lesz.
De írtam én '89-ben Pozsgay Imrének is, amikor még úgy tűnt, hogy ő lesz Magyarország elnöke. Levelemben azt kértem, hogy Trianon évfordulója legyen gyásznap. És Pozsgay Imre pozitívan, az ötletet nagyra értékelve válaszolt. Ma kik is beszélnek erről, kik azok, akik ma emléknapot óhajtanak? Azok, akik 1990-ben kivonultak az ülésteremből, mert szerintük az Antall kezdeményezte egyperces néma felállás a környező államok önbecsülését sértette...
És írtam akkoriban Habsburg Ottónak is, sőt, Stuttgartban tárgyaltam vele arról, hogy mielőbb hívjon össze, vagy segítsen koordinálni egy magyar világkongresszust, amelyen a Föld minden országban élő magyarság jelenjék meg, s egyeztessük egy hónapon keresztül a nemzet jövőjét, céljait, sorsát, vezetőinek személyét. A vén Habsburg elődeit nem tagadva meg elvetette a gondolatot, s figyelmeztetett: - Jaltáig visszamehetünk, de Trianonról egy szót sem. Végül szép skatulyába tett a magyar újságíró-társadalom, s én lettem a jobboldali, sőt, olykor szélsőjobboldali nagyszájú tollnok, aki ráadásul antiszemita, nacionalista, irredenta... stb... S kik is mondták ezt akkoriban? Akik ma emléknapról, harangozásról, a marosvásárhelyi események elítéléséről beszélnek, akikre ma már éppen úgy rásütik a szélsőjobboldali, antiszemita, nacionalista bélyeget.
Régi kommunisták írnak máltatásokat nagy magyarjainkról, s akik '89-ben hazudoztak és álszent álliberalizmusukban minden nemzeti erőt és érzést kivetni valónak találtak, ma siránkozva elemzik a mai helyzetet, ahová voltaképpen ők maguk juttatták el a Hazát és a Nemzetet.
Tizenhét év késés, tizenhét év álságos és aljas hazudozás, tizenhét év nemzetárulás áll mögöttünk, s az igazi bűnösök szabadlábon, minden hatalmat a kezükben tartva élik a világukat, rabolják a nemzetet, s immár ölnek is, mert ezt a gyilkosságot törvény engedi, és egészségügyi reformnak hívják.
Miért is írtam le mindezt most, június 5-én? Nem, nem azért, hogy fényezzem magam néhány egykor írt levéllel és az arra kapott válaszokkal. De tizenhét évvel ezelőtt is sokan gondoltuk így, és sokunkat vetett ki magából az antalli önsanyargató és áldemokratikus politika. Ez a tizenhét év ötven év lemaradást, ezrek halálát, az ifjúság elállatiasodását, a magyar jövő teljes bizonytalanságát jelenti. És ebben bűnösök mind a mai parlamenti, és a már onnan kiesett jobb és baloldali, liberális és keresztény pártok. Bűnösök azok a politikusok, akik tizenhét évig látták és tűrték Magyarország kirablását, a nemztet pusztítását, a fogyó nemzet abortusz-törvényét, december 5-ét, és mindent, ami megtorlatlan még, de hatalmas bűn, s a nemzet ellen való.
Trianon van ma is, hiszen már országon belül is felosztottak vagyunk, vezetők nélkül tengődünk, s azok a jobboldali polgármesterek és politikusok, akikkel együtt örültünk a választásokon, ma már hivatalaikban még saját beosztottaiknak is elfelejtenek köszönni.

Szóltak a harangok sokhelyütt június 4-én. Ám kérdés, hogy nem lélekharangok voltak-e? Hogy Trianonra emlékeztek, vagy értünk, mai magyarokért zengtek-e? S kérdés, hogy ezt az eldobott és mulasztott tizenhét évet még bepótolhatja-e ez a nemzet. Hiszen e tizenhét évben a maradék legjobbak is elköltöztek, s maradt egy olyan generáció, amely már maga sem kapta meg azt az alapot, amelyre építhet lelkében, hazaszeretetében és kitartásában.
Lélekharangok voltak ezek, mert Paskai tizenhét éve letiltotta a legszebbet, az imát, a misét és a harangszót. Letiltotta a Nemzetet arról, amit hirdetnie lett volna hivatása... letiltotta Istent egy olyan napon, amelyen Hozzá fohászkodott volna egy akkor felszabadult, hittel teli, jövőben bízó nép... egy nép, amely mára saját rabságában él, mert már nem is tudja mi a hit és mi a szabadság.  És nem tudja már ez a nép, hogy mi a lépcsőima vagy közgyónás, amelyben a szentmise elején súlyosságuk szerint azokat a bűnöket soroljuk fel, miként vétkeztünk Isten és magunk ellen. S ebben az imában a következő a rangsor: "gondolattal, szóval, cselekedettel és MULASZTÁSSAL" Mi tizenhét évet mulasztottunk... Könyörülj rajtunk Uram!