Proletárdiktátorok avagy Meddig akarunk még a múlt diktatúrájában élni? Publicisztikák Fiatal Újságírók Szövetsége 2008.02.16.
A szájtáti bálványimádók kora lejárt. Fel kell hagynunk végre azzal a káros gyakorlattal, hogy az éppen aktuális fő hallja kendtől feltétel és kritika nélkül mindent elfogadunk csak azért, mert ő az éppen aktuális fő hallja kend. Itt az ideje, eljött a pillanat, immáron kétségkívül nem tűr halasztást, hogy egy jól irányzott makarenkóival végre móresre tanítsuk ezt a pofátlanul elkanászodott posztkommunista hatalmat, amely nyilvánvalóan valamiféle tévedésként itt maradt élőhalottként, idestova több mint szűk húsz esztendővel tovább rontja a demokrácia szabad levegőjét, mint amennyi még megengedhető és elviselhető lenne.
Arra, hogy a kenyere javát a Kádár-éra államszocializmusában megevő létminimum alsó szélén tengődő kisnyugdíjas lemondóan legyint a népszavazásra (Minek mennék el, úgy se változik semmi?), talán magunk is lemondóan legyintünk. De arra talán már aligha, amikor a fiatalok között, nem ritkán a leendő értelmiség, vagyis az egyetemisták között is egyre sűrűbben találkozhatunk efféle megnyilvánulásokkal. Úgy tűnik, a szabad világ felé tartó hosszú menetelésünk során az Ószövetség kiválasztott népéhez hasonlóan mi sem spórolhatjuk meg azt a bizonyos negyven esztendőt. Ennyi idő minimum szükséges ahhoz, hogy a Kádár-rendszerben szocializálódott és a rettegésben fogant közöny jeltelen és jellegtelen képviselői, a nemzetet tudatlanságukkal és butaságukkal módszeresen és kitartóan hátráltató szájtáti bálványimádók lassan, de biztosan kipusztuljanak a fejlődés útjából.
A gond nem az, hogy buták, vagy műveletlenek. A gond az, hogy ráadásul még aljasak is. Aljasak, mert nem akarnak okosodni, művelődni, tájékozódni. Buták, ostobák, aljasak és műveletlenek akarnak maradni. Nem kicsit, nagyon! Vagy ahogyan azt az egyik nagy magyar mondotta volt egyik gyengébb pillanatában, huzamosabb ideig. És igen, itt a lakosságban van a hiba! Egy tekintélyes része aljas és/vagy műveletlen. Miért? Azért, mert huzamosabb időn át eltűrik azt, ami ma van. Jó nekik így, változtatni nem akarnak. Isten őrizz! Még mit nem? A végén még vissza jön Jones gazda!
Már ők sem hisznek el mindent. Egyre nehezebb, egyre kilátástalanabb a helyzet, egyre nagyobb a különbség a képládából jövő művi világ mételyező csillogása és a saját érzékszerveikkel megtapasztalt rögvalóság, az általános morális válság, látható jelei között. Már ők is érzik, már ők is tudják, hogy gáz van. Bevallani azonban még most sem merik, vagy talán nem is akarják maguknak. A tudom, hogy a szakadék szélére jutottunk, de a szakadék szélén lavírozni, ha csak egy kicsivel is, de még mindig jobb, mint a mélységbe zuhanni című önámítással próbálják nyugtatni magukat, láthatóan egyre kevesebb sikerrel.
Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni! énekeljük a Kossuth-nótában. És most aztán tényleg mindnyájunknak el kell menni! Mese nincs! A magyar szabadság mellett most, már ha lehet, ha nem túl nagy kérés, éljünk mi is! Legalább egy kicsikét! Tessen most mán, békén hagyni, kicsikét élni hagyni bennünket is! Ne csak mindig a multimilliárdosokat meg a magát nagypofával elitnek tituláló naplopó here réteg élhessen, hanem mi, szegény szerencsétlen adófizető barmok is, akik tulajdonképpen kitermeljük a lóvét. Tessék mondani, olyan nagy kérés ez?
A népet nem lehet lecserélni! Nem bizony! Mégis, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy ha nem is egy teljes nagygenerál, de legalábbis egy vérfrissítés nem ártana. Ha józan kritikával szemléljük a gengszterváltásnak aposztrofált neuralgikus pont óta eltelt röpke időszakot, úgy tűnik velünk, a néppel van a legnagyobb baj. Túl hiszékenyek, túl jóhiszeműek voltunk, s vagyunk sok esetben még ma is. Abba kellene hagynunk végre ezt a könnyelmű naivitást! Valamilyen kifürkészhetetlen imperatívuszból kifolyólag a mi több évtizede naivitás állapotában leledző birkatürelmű népünk mindenki mástól eltérően feltétel nélkül, újból és újból megadja, nem a második, hanem a nem tudom én hányadik esélyt is, ezeknek a folyton hazugságon, csaláson és lopáson ért mocskos kommunistáknak. Hirtelen nem tudok rá más logikusnak tűnő magyarázatot, minthogy tényleg lehet valami ebben a különleges anyagból vannak gyúrva című szövegben.
Legutóbb épp Viktor király tett említést arról a jelzésértékű momentumról, hogy mostanság azok az emberek építik a kapitalizmust, akik anno ellene harcoltak szüntelenül, ráadásul, hogy tetézzék a bajt, olyan kapitalizmust építenek, amilyennel anno riogattak, még pediglen szüntelen. És akkor csodálkozunk, ha az egyik többször is levitézlett apparatcsik újbóli reflektorfénybe kerülésekor Az ember, aki nem tud megbukni szalagcímmel jelennek meg a politikai napilapok?
Valamelyik beszélgetős tévéműsorban hallottam egy briliáns javaslatot, amit egy postás tett. A kézbesítő szerint üdvözítő lépés lenne az emberléptékű, valamint az élettől nagyságrendekkel kevésbé elrugaszkodott politizálás megteremtése felé vezető úton, ha a képviselők javadalmazását a ciklus teljes idejére, azaz a negyedik év végéig egy zárolt bankszámlára különítenék el, s a honatya (vagy honanya) csak a mandátum lejártakor juthatna hozzá az időközben a számlán felhalmozódott tekintélyes összeghez. Addig ő is a minimálbért kapná. Így hozná a törvényeket!
Na, erre varrjá gombot öcsém!
Az jutott eszembe, hogy esetleg bevezethetnének egy olyan szabályozást is, hogy a nagy lóvét csak akkor kapná kézhez a képviselő, ha a négy év után nem választják újra. De azt is el tudnám képzelni, hogy az amerikai prezidenciális rendszer mintájára adott személy mindösszesen kétszer tölthetne be képviselői tisztséget, utána nem lehetne választható. Így talán megakadályozható lenne a Wekler-, vagy Degesz uram-féle akár több évtizedre bebetonozott kistérségi fő hallja kendek felszaporodása, horribilis mértékű meggazdagodása.
Na persze, mi itt élünk Magyarországon, az Európai Unió kellős közepén, nem pedig az Amerikai Egybesült Államokban. Éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy ez utóbbi javaslatom kontra produktív lenne, azaz a visszájára fordulna. Gondoljunk csak bele! Már most is, amikor akár évtizedekre a tűz közelébe kerülhet valaki, a pártkatonák derék hadaiból verbuválódott magasröptű demokratákként tetszelgő politikacsináló, mezei talpasok zöme is eleve úgy indul csatába, hogy ez a négy év adatott számára, hogy összelopjon egy egész életre valót. Ó pardon, hogy életre szólóan megalapozhassa egzisztenciális biztonságát.
Íme Hölgyeim és Uraim, egy teljes jogú Európai Uniós tagállam, egy afféle demokratikus jogállam, melyben közröhej tárgyává tették a demokráciát.
Nem inkább hajaz egy ilyen ország valamiféle szovjetuniós skanzen-államra? Ahol a látogatókra való tekintettel, nehogy elviselhetetlen mértékű kontraszthatásoknak és megrázkódtatásoknak legyenek kitéve, valamiféle vegyes felvágottat, egy amolyan lebutított demokrácia és lebutított diktatúra sajátos egyvelegét szervírozzák a kíváncsi publikum számára. Valódi kuriózum, igazi hungarikum. Ilyen felemás öszvér megoldással sehol a világon nem találkozol. A diktatúrából és a múltból érkező emberek építik parancsszóra a demokratikus jövőt! Eftársak ez mán a megvalósult kommunizmus, vagy mi a szösz?
Az eklatánsabbnál eklatánsabb példák sorolására ne is pazaroljuk a drága időt és energiát. A teljesség igénye nélkül legyen elég csak annyi, ha valaki esetleg a rezignált közöny hányaveti nemtörődömségével, afféle hanyag eleganciával siklott át pillanatok alatt a ténylegesen diktáló politikai tömörülés elnökválasztási botrányán, annak rögtön itt a két újabb humor bonbon. A polihisztori képességekkel bíró Draskovics Reneszánszember Tibor, valamint a másik, szintén többszörösen levitézlett Keller László, egykor feljelentésügyi államtitkárként elhíresült, s talán azóta is egyedülálló mélyrepülést prezentáló jó eftárs újbóli helyzetbe hozása.
És akkor csodálkozunk, ha rajtunk röhög egész Európa?
Hölgyeim és Uraim! Meddig akarunk még az átkos múltban élni? Meddig tűrjük még, hogy a hatalom rajtunk taposson? Meddig asszisztálunk még idejét múlt, avitt gondolkodású proletárdiktátoroknak a jövőnk, megkérdezésünk nélkül történő előírásához? Meddig akarunk még a múltban élni?
Ők nem, de mi megtehetjük, hogy nemet mondunk a szocializmusra!
Mammon helyett válasszuk Istent!
A pénz mindenhatósága helyett az embert állítsuk a középpontba!
A haszon helyett az emberért kell, hogy történjenek a történések!
Soha többé olyan képviseletet, amely csak arra képes, hogy hazudjon a képviselteknek! (Különös tekintettel a rá szavazókra!)
Kicsit úgy érezzük most magunkat, mint annak idején Lúdas Mátyás honfitársunk, amikor az önkényuralom sajátos eszközeit igénybevevő pedagógiai célzatú testi fenyítés után lehemperedve a deresről az okítást illendőn megköszönte. Asszem politikailag teljesen korrekt vagyok, amikor aszondom mindannyiunk nevében , hogy a leckét megtanultuk. Egy életre. Köszönjük az okítást. Most mán tudjuk, hogyan nem szabad! Azt is tudjuk, hogy eztán kivel, kikkel nem szabad. Még véletlenül sem!
És ahogyan annak idején ez a derék Mátyás kristálytisztán, fennhangon, érthetően és világosan a fináncoligarchia helyi képviselőjének tudomására hozta, hogy azér csak rója fel a kapufélfára, hogy háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza, abban is egészen bizonyos vagyok, hogy háromszor mink is meg fogjuk cselekedni, mit megkövetel a Haza! S ha ez netalán nem bizonyulna elegendőnek, ne feledjék: Három a magyar igazság, egy a ráadás!!
Készüljetek!
Isten áldja Magyarországot!
